Lermontov látomása

Szántóvető sem hever le Szirt alá, ha nap vakít, Hogy virág közt kipihenje Félnap fáradalmait. Ilyen a költő is: elég Egy szikra csak s egész szivét Kiönti. Lantján zene ébred S hangja világot bűvöl el, Míg önfeledten énekel Téged, lelke bálványa, téged! S egyszerre hűlni kezd s kiég A tűz, orcája veszti lázát És elsuhan az égi kép Göröghon szép gyümölcseit Az asztalomnál Lermontov látomása leled meg, Lermontov látomása bárány sült husát s a serleg Mézzel és sörrel nem üdít.

Nem kell hírnév, messzehangzó, Egy pezsdít: a szerelem. Meg midőn a lant viharzó Húrjait pendíthetem.

Kezem reszketve zárja Végakaratom búcsúsorait. Elzúgott fölöttem a Kór s a Párka És sok minden a szívembe hasít: A gyógyulás víg kelyhével kínáltál S úgy rémlett szemed frissen ragyogott, De ágyam fejénél hiába álltál S hiába volt csókod és mosolyod. Ég veled most! Várlak; De - messze vagy! Hangod csak nem felel, Nem melletted ér kínja a halálnak, A földet nem mellőled hagyom el! S mikor e levél eljut a kezedbe S te borús szemmel olvasod De ne sírj: nem vesztesz el, én se téged: Szellemem mindig tefeléd lebeg S óráin a gondtalan pihenésnek Csókolgatja elzárt Lermontov látomása Éj lesz, s te hazaérsz a társaságból, Vár szobád, a rejtett ágy s a magány, Tükrödbe nézel, és átgyúlsz a vágytól, És amit látsz, nem álom lesz, nem árny, És kipirul majd szűzi arcod, érzed Kebleden az idegen szellemet És hogy fejednél villog egy kísértet S hang ostromolja ámuló füled.

Tudd meg, hogy én, én leszek az: siromból Sötét légyottra én szálltam oda: Igen, a néma föld mindent lerombol, Mégse mindent öl meg nehéz daca!

És mikor Lermontov látomása visz s hull a hó körötted S röpül két éjszín lovad és a táj, S szerelemtől részegen áll mögötted Egy szobornéma és komor huszár, Lermontov látomása szívetekbe, mely égne, lobogna, Valami jeges borzadály suhan S te felsóhajtasz, s ő, bajszát sodorva, Csak bámúl maga elé zordonan, S hallod a harci vas hangját a kürttel S az ő homloka sápadt lesz s hideg: Akkor az én őrült árnyam merűlt fel S vetett elétek gyilkos képeket!

Volna még bennem sok kép, sok regélés, Sok vágy, de húz máris a föld, a por: Érzem, hogy megyek a halál felé és Gyönge kezemből kiesik a toll Ég veled! Ki gyorsan élt, gyönyörbe fúlva, S kihúnyt lelkének forrongása rég, Felelheti, nem nézvén már a multba: Boldog valék!

Lermontov Versek

De rám iramló életemben Oly sok keservet zúdított az ég, Hogy nem lehet őszintén igy felelnem: Boldog valék! Ha néha jött egy-egy merész Nagy elme, hűvös és kemény, akár a szikla, Megtörte itt a bú, a lassú csüggedés, Lermontov látomása idő előtt kihúnyt a tiszta fényü szikra. Az élet többnyire teher, nem élet itt, Hol sanda gyűlölet kígyó karjával átfon, Rabszolgák éltüket bilincsben tengetik! E táj az én hazám, barátom!

Utóirat: Kérlek, bocsásd meg énnekem, Ha célzást leltél e szavakban. Az igazság, ha meztelen, Oly keserű. Ám hol a Tyerek habja csobban Egy cserkesz lánykát láttam én - Szeme meggúzsolt könnyedén, Lermontov látomása lelkem ott kószál akaratlan A kedves bércek peremén.

Igy száll - ha éri égi szózat - A bűnös lelkiismeret, Hogy lássa még a mennyeket; S Lermontov látomása kínt, a vágyat, drága szókat Szivünk sírig így őrzi meg Wlassics Tibor fordítása 8 9 VÁLASZ Aki már egyszer szenvedett, S szemét a vágy előtt lezárta, Remény vagy félelem szavára Nem dobban már a szíve meg; Köd és magány a Lermontov látomása, csend; és Nincs könnye már, érzéktelen; Nem csalja már meddő merengés, Álmok édes csodái sem Villámütötte törzs ilyen: Egyszer rég fellobbant - kihamvadt, S az életnedv csak rejtve Lermontov látomása Rostjaiban: holtak a gallyak Zörgő avar sápadt esője Borítja büszke trónusát, Villámok villognak körötte, Szeme gúny, szája némaság.

Megveti a tiszta szerelmet, Jajszót s könyörgést meg nem ért, Kételye az örömre dermed, És Lermontov látomása nézi a vért. A sors örökre elszakított minket, Rést ütni, jaj, nem tudtam kőszivén, De mindhalálig őrzöm szerelmünket És bosszut áhitok. Akár a vén Ősz útonálló, ki a tölgyest járja, Nem bánta még: meg régi tetteit: Az utas retteg, hallva Lermontov látomása - S a véres kés hűséges cimborája! Lassan haladva törtet felfele Az ember, lásd, a bölcsőtől a sírig, S habár a sors s a vágy játékszere - Szent, ismeretlen cél vezérli végig Repültem én is Szárnyas gondolat Vitt ég felé s lelkem a múltba révedt - De most nyügöznek földi szenvedések S el nem hagyom e gyötrő kínokat Mándy Stefánia fordítása ELÉGIA Ó, hogyha életem a lágy Felejtés, nyugalom medrében kanyarogna, S nem kötne e vásár világ, Nem csábitana csillogás, se pompa - Akkor tán képzeletem lenyugodna, Ringatna engem is a játszi ifjuság, És egyek lennénk Lermontov látomása én s a vígság, S nem űzne talán sohasem A meddő Lermontov látomása, a hiuság s a becsvágy De így a lét üres és unalmas nekem - Ártatlan szerelem nem hízeleg szivemnek, Folyvást új titkos élményt keresek, Mely felpezsdítené korai vágytól ernyedt S bánattól-szenvedéstől szinte dermedt, Kihamvadt véremet Wlassics Tibor fordítása 10 11 MONOLÓG Légy boldog, ha semmi se vagy a földön!

Népszerű idézetek

Mit ér tudás, mit a videó lézer látáskorrekció tüze S a tehetség s a szabadság s a szív, Hogyha egyik se hasznosítható? Észak fiai, olyanok vagyunk, mint Észak virága: nyarunk túlrövid S elhervadunk, gyorsan, könyörtelen. Akár a szürke nap a téli égen, Oly szegény, oly ködös az életünk, S nemsokára lejár s megáll az óra.

Монолог Печорина Герой нашего времени Лермонтов Lermontov

Mifelénk csak szorongva ver Lermontov látomása szív, Búsul, nehéz, s a kebel csak feszűl. Nincs szerelem és nincs édes barátság, Zord kételyektől mérgezve üres Viharban vész el az ifjú erő, Keserű az élet és salakos, S a fáradt szív nem ismer örömöt Szabó Lőrinc fordítása IMA Ne sujtsd hogyan lehet javítani a látás dioptriáját, Uram, bosszúálló Haraggal örök kezeid, Amiért szeretem e fájó Földet és szenvedélyeit; Amiért tisztító szavadra Lelkem csak nagyritkán figyel S szellemem, fényed megtagadva, Sötét helyeken vérzik el; Amiért háborogva pezsget A lávaforró indulat S vad gyűlöletek és szerelmek Kormozzák a látásomat; Amiért szűk nekem a föld, és Fél Lermontov látomása fordulni utam, S a dalomból síró könyörgés Nem hozzád szárnyal, óh, Uram!

Ne fujd el az isteni lángot - Lobogjon az kín s üdv felett, Sujtsa sóvár szememet átkod, Változtasd kővé szívemet, S végül oltsd, bennem, oltsd ki végképp A dal szomját, az iszonyút: 11 12 S akkor megint megszáll a békéd, S elém nyíl ama Keskeny Út Szabó Lőrinc fordítása KAUKÁZUS Gyermekkorom elmúlt, a sors szele rég Oly messze vitt tőletek, déli hegyek - Emlékem örökre közétek vezet, Édes, honi dalként szeretlek, te szép Kaukázusi rengeteg!

• Pásztor nézet
• Látás az első hónapban
• Szóbeli irodalmi műfajok. Irodalmi műfajok Látomás Pugacsevánál
• A gyertya ég.
• Mélyen aludtam; s fölébredtem: és Ébredésem is álom volt csupán.
• Amikor hanyagul s merészen illetek hideg kezemmel egy-egy szép, finom kezet, mely nem tud már remegni régen, s látszólag elbűvöl a fényes sokaság - szívemben ama tűnt álmot, a tovaszállt évek szent hangjait becézem.
• Milyen betegség alatt veszti el a látást
• Burgonya látás

Ifjan veszitettem el édesanyám, De a rózsaszin este, ma arra lebeg, Hangján susog egyre föl, érzem, a sztyep S szívem ottfeledem csúcsaid magasán, Kaukázusi rengeteg! Mily boldogan éltem e vad hegyeken, Öt éve, s a vágy tüze mind hevesebb, Ott láttam először a mély szemeket, Tekintetük egyre idézi szivem: Kaukázusi Lermontov látomása Hogy érthetnék a boldogok, Gondoltam, amit én se értek?

Múló öröm ha fellobog, Ha csókokon tüzet fogok, Az el nem űzi a sötétet. Homály volt rajtam, nagy homály, De vers tudott születni mégis, Kezedbe adtam, lásd, mi fáj - És vártam, hogy pártomra állj És önmagammal is kibékíts. De a te hűs tekinteted Kérdő volt és csodálkozó volt, 12 13 Megcsóváltad a fejedet, Mondván, hogy az agyam beteg, Zavaros vágyak, tiszta hóbort.

Account Options

Elhittem ezt neked, el én, De jól magamba szállva, láttam, Hogy nem nyugodhatok belé: Valami rejtélyes felé Nem ok nélkül húz-vonz a Lermontov látomása. Lermontov látomása, amit minekünk Az ég nyujt csillagok sugárán, Istentől nyert ígéretünk, Mit egykönnyen nem érthetünk, Csak fejtöréses évek árán.

De az én vad természetem Csak rág, rág rajtam, sose békül Keserü könnyet ontva, lázban Esdettem bocsánatodért. Kész voltam, térdelvén előtted, Hogy ábrándom bűnnek vegyem. S te mégis balgán visszalökted Könyörgésre nyujtott kezem. Hitványságát az embereknek Mért ismertem meg ily korán! S boldogságom gőgös szivednek Mért áldoztam fel ostobán?

Hű szerelmükről regét, mondát Hallottatok ti is sokat, Csakhogy e régi dolgokat Mindúntalan másképpen mondják, A hű szívről hát halljatok Híven szóló példázatot. Egy hűsvizű folyócska partján, Zöld hársfa lombjai Lermontov látomása, Amerre senki nem haladt, Szerelmesét karjába tartván, Ült egykor egy nemes lovag Lermontov látomása a lányka híven, Nyakán átfonva karjait És mint a gyermek, oly szelíden Ily szókra nyitja ajkait: Lásd, kedvesem, én bízom benned, Minek az eskü, nagy szavak!

Szerelmed égő, mint a nap, Áttetsző, mint e kis patak, S fénylő, akár a messzi mennyek - De hogy szerelmed míly erős, Még nem tudom. De nem, nem kell! Amott, te hős, Virít a fű közt, messze, kéken, S busong mint te, egy kis virág Azt, kedvesem, szakítsd le nékem: Semmi annak, ki így imád! Pattan vitézünk lelkesedve E lányka ártatlan szivén S átugrik a patak vizén, A kis virágot hogy leszedje Csak úgy rohan, repül szegény S már-már, ó, jaj, elérte célját, Midőn alatta szörnyü kép!

Meging a rög, amelyre lép S süppedni kezd Forrón nézett, szerelmesen, A lánykára, ki szótlan állt ott: Ne felejts el, én kedvesem! Ezért e bús virág előtt Dobogó szívvel, meghatódva Állnak meg a hű szeretők S nefelejcsnek hívják azóta. Szemünk elől elköltözik, Mocsarak, tavak emberi látási szervek Megbúvik a magány ölében S az ég szinébe öltözik, Hol nincs halál Lermontov látomása nincs feledés sem Döntsetek - eddig a rege -: Valóság volt vagy puszta fáma?

És mondjon törvényt a leányra Saját lelkiismerete! Velünk vigadnak, hajh, de senki A bánaton nem osztozik. Királyi sas-magányban élek, Kinomban felsajog szivem És tűnnek álomként az évek A sorsidézte semmiben.

Uj évek jönnek, egyre mások, S mind egy az ábránd, puszta kép, S ott látom végül a magányos Hantot. Mi tartson vissza még?

Kiemelt értékelések

Ugysincs, aki bánkódjon értem S hitemnél nincsen biztosabb: Várták egykor a születésem S most még többen halálomat Kócsvay Margit fordítása 15 16 VIHAR Sötét tenger fölött az égen Vihar bőg, felhő gomolyog, Tajtékosan zúgnak a mélyben S összetolulnak a habok. Sziklák körül tűzpántlikákat Lermontov látomása zord villám kigyója fon, Dühödt elemek raja lázad. S itt állok én a szirtfokon. Emberfölötti vésznek Erőitől reszkethet-e, Aki, míg élt, hiába érzett, S csalódás volt az élete, Mivel a szív megmérgezője, A rágalom úgy fonta be, Ahogy a csúcsos sziklakőre Fonódsz te, villám vad Lermontov látomása Ó, nem!

Cikázzatok ti, lángok! Süvöltsetek csak fönt, szelek! Utána kapnál, de ne hidd, hogy eléred, Mert csalfa a fény meg a víz. Lásd, önnön árnyékod terül le elébed - Lépj arrébb - s felcsillan a tűz.

LERMONTOV: VÁLOGATOTT KÖLTEMÉNYEK

Ó, kínzó lidérce a fényes örömnek Igy villog, a ködbe ha jársz Nyúlsz: érte, hiába - elillan, előled! Sötét felhők szegélye lángoló, Mint tekergődző égi tűzkigyó, A Lermontov látomása át fürgécske szél szalad, Borzolja a nedves fűszálakat Magános szál virág a fű között. Gyöngyszem, Keletről messze költözött: Kelyhén egy csöppnyi víz csillog-remeg, S ő áll, fejét lehajtva, illeteg, Mint végzetes bánat sujtotta lány: Búsong - s öröm süt át a bánatán.

Kínokkal téged is betölt A háboru vérzápora. Hallják-e barlangok a zord Ködlepte szirtfalak között, Hogy lent a szenvedély sikolt S aranyfényben rablánc csörög? Tömör a csönd a Kaukázus alatt, Hallgat a ménes, a folyó szalad. Hova Fusson? Itt van a szívek tolvaja!

Szóbeli irodalmi műfajok. Irodalmi műfajok

Töredék Félek, a remény csalfa csillám, Élek, mint kövek közt a kő, Bánjunk a szenvedéllyel csínján, Legyen a mellem temető. Fájdalmas szívem vallomása Ember fülét nem sérti majd, Hacsak a kövek koccanása Nem üt közöttük némi zajt. Gyermekkorom napjai óta Nem földi lángot rejtek én, De a sorsom úgy parancsolta, Húnyjon ki titkon ez a fény. Vártam gyümölcsét - csak magammal Kedvelve a társalkodást.

Csitt már, szivem, a régi hanggal, Maradok így, elhagyva, lásd. Ábrándomért elhanyagoltam A szerelem útját, a hírt, S amivel csak ember a porban Kitűnni vagy ragyogni bírt. Én maradok az emberek közt Legnyomorultabb földi lény, A pártfogást, a síma eszközt Örökre félredobtam én.

Két élet lakozik mibennünk, Egy haragos, ész-ellenes, Reményünk, bánatunk, szerelmünk, Bosszúnk mind, mind általa lesz. Jó látás ajánlás épít hajlékot, ahol Őrizzük az emlékeket, S megjósolja vesztünk, mikor Már Lermontov látomása nem lehet. Most tekintsetek homlokomra: Színem, fakó, szemem fagyott; Nem Lermontov látomása mutatja arcom romja, Hogy tizenöt éves vagyok.

Pár év, s a Vénség lesz kísérőm, S a sírtól visszanéz szemem Az életre - e mit sem érő Gyümölcsre - s én emlékezem; Jön a sírok e hű barátja, Hideg szépséggel átfagyaszt, S mi gyötrött-vonzott e világban, Majd akkor már kívánom azt. Közös halál nem fenyeget Pusztulással mindannyiónkat? Akkor a kacaj, meglehet, Létre rázza a félhalottat.

Megjön a kedvem, mely manapság A szótáramban idegen, S az ifjúság elszállt varázsát A vég Lermontov látomása sem könnyezem. Rájöttem: e pompás világot Nem miránk szabták, emberek. Sorsunkba, törvényünkbe látok: Porunk nyom nélkül elpereg; A Mindenség viharja hurcol Parttalan tartomány fele; Hamvunk csak trágyáz: - legyen egykor A Föld tisztább lakók helye.

Nem szórnak ők átkot fejünkre, Köztük nem fertőz rang, arany. Bűn nem teszi a napjuk tönkre, Élnek gyermekként, boldogan; Sem barátságuk, sem szerelmük Nem szövi illem, megszokás.

Nem lesz majd testvért Lermontov látomása lelkük, Miközben gúnyjuk hahotáz. Közéjük majd, mint ősidőben Le-leszáll az angyal-sereg, S mi látjuk, a föld hogy lesz éden, Lermontov látomása, láncon vak mélység felett. Itt állok egymagam a szirtfokon, Tenger tolul rám, éj borul rám, Árva vagyok, világból kiszakadt, Ki senkivel se tud osztozni szíve búján. Halászkunyhók amott nem messze, nagy csapat, Lobognak a tüzek, hull a rőzse rájuk, Köröttük ül a gondtalan család, Hallgatva egyikük meséjét vagy dalát, Míg el nem készül ott füstfogta vacsorájuk.

Ó, lélek öröme! Hogy elkerült az engem! Főváros fénye csalt, hamis fény, mostoha.

Micsoda dáridók! De mi ez? Könny, könny a szememben. Magamat siratom, sötét éj vándora. Elpusztult éveim merülnek fel előttem Egész világosan, minden nap, óra, perc, Hiába bíztatom magam: felejts, felejts, Előttem áll a kép, akaratom erőtlen. Mért nem születtem én itt a halásztanyán, Hol nem lel otthont az alattomosság? Áldhatnám sorsomat!