Politikai szempontból
Esélyteremtő A táblázat — a problémák és összefüggések sokaságához képest — persze erősen leegyszerűsítő, s csupán az indokolja, hogy kiemelhessünk néhány közös probléma-csoportot, melyek körül az álláspontok eltérései forognak, és melyekre nézve egymástól eltérő álláspontok alapján konkurens koncepciókat dolgoznak ki.
Tehát nem közvetlenül elméletek csoportosításáról, tipizálásáról van itt szó, hanem az igazságosság elméletek problémáinak tipizálásáról. E tipizálás részben definíciós, részben relációs problémák köré csoportosítható. Az igazságosság jellege — definíciós szempontból. Másrészt orientációs támpontot szolgáltat a normatív elvek követelményeit nem, vagy és többnyire ez a helyzet csak részben teljesítő struktúrák, intézmények — vagy azok egyes elemei — gyakorlati megváltoztatásának mikéntjére, mértékére, eszközeire.
A norma tartalmát illetően két alapvető változat követhető nyomon, egyrészt az egyenlőség alapú, másrészt az egyenlőtlenség alapján álló igazságosság felfogások.
Az igazságosság egalitárius felfogása, miközben az egyenlőség kritériumát a struktúrák, illetve a politikai rend alapvető elemére alkalmazza, nem szükségképpen jelenti az egyenlőtlenség kategorikus elutasítását. Az egyenlőtlenséget azonban az egalitárius elvre gyakorolt hatásában, politikai szempontból egyenlőség normatív elvére vonatkoztatva interpretálja. Ebben a tekintetben három alaphelyzet tesz szükségessé elméleti tisztázást.
Ebben a tekintetben Kant óta a leginkább a jogegyenlőségre vonatkozóan alakult ki egyetértés. Ez korlátozó értelmezés, amennyiben az igazságosság egyenlő jogokat jelent és mást így például a jó életre vonatkozó elképzelések megvalósításának egyenlő esélyét nem.
Így például az igazságosság elve szempontjából tisztázandó és normatív szabályozást igénylő körülmény, hogy egyenlőtlen helyzet alakul ki a kiinduló életesélyek egyenlősége mellett az egyéni életpályák során. Az érdemetikai igazságosság estében például az egyenlőket egyenlően, a különbözőeket különbözően kezeli és jutalmazza az eredetileg arisztotelészi, majd újabban ismét fontosnak tekintett szabály.
Az igazságosságot a szabadság, illetve az egyenlőtlenség bizonyos formájára helyező koncepciók az igazságosságot bizonyos elismert szabályok alapján létrejött egyenlőtlenséggel kapcsolják össze, és elvét az egyenlőtlenség alapjára helyezik. Az igazságosság és egyenlőtlenség közötti politikai szempontból nézve, az alábbi reláció-kérdések szerinti főbb változatok: - Igazságosnak tekintendő a közösség összességének javát szolgáló egyenlőtlenség.
Ennek az álláspontnak tipikus kifejtését az utilitarizmus adja. Példaként szolgálhat a procedurális igazságosság Tschentscher Ugyanis az egyenlőség szabadság nélkül egyen-szabású, arcnélküli, szükséglet-atomok egymás mellettiségét jelenti, míg az egyenlőség nélküli szabadság üres absztrakció marad.
Az egyik esetben tehát politikai szempontból szabadság elismerése vagy kritikája az egyenlőség valamely felfogására támaszkodik I. Az igazságosság és az egyének. Az igazságosság bármely elmélete a szubjektum egy jól körvonalazható és az elmélet politikai szempontból igazodó meghatározásával függ össze, mégpedig annál fogva, hogy a szóban forgó elv elfogadása, az elvnek megfelelő szabályok megfogalmazása és követése alternatívák tisztázására, választásra és ennek megfelelő döntésre alkalmas cselekvőket feltételez.
Az igazságosság elveivel összefüggésben definiált egyének tulajdonságai tehát kapcsolatban állnak az igazságosság korábban említett alapformáival. Az igazságosság egyenlőségi értelmezése és a szubjektum definíciója közötti reláció kettős jellegű: egyrészt politikai szempontból egyenlőség elve csak akkor tartható fenn, ha az érintettek az elvet megfogalmazók, vagy az elvvel egyet értők között ennek megfelelő egyenlőségi reláció definiálható.
Vagyis definícióban kell megadni, hogy milyen értelemben tekintjük az igazságosság valamely elve szempontjából az egyéneket egyenlőknek. Másrészt a cselekvő egyének szubjektumok bármiféle definíciója elkerülhetetlenül tágabb bármely egyenlőségi definíciónál. Ez politikai szempontból viszont láthatóvá válik a kiinduló egyenlőség egyenlőtlenségi oldala, illetve ennek következménye.
Holnap nyit Magyarország – járványügyi szempontból veszélyes politikai döntés született
Az egyének közötti egyenlőség mibenlétére nézve néhány főbb típust különböztethetünk meg - Az egyenlőség antropológiai szempontból politikai szempontból természetként definiálható.
Az ember lényegi azonosságából természetéből adódóan fogalmazhatók meg egyenlőségi elvek, még tényleges egyenlőtlenségi viszonyok fennállása esetén is. Lényeges tartalmi különbségük ellenére, módszertani szempontból a klasszikus szerződéselméleti koncepciók Hobbes, Locke, Rousseau egyaránt ezen a megfontoláson alapulnak.
Az általánossá emelt jogviszony szubjektuma Kantvagy a kölcsönösség transzcendens jellegére támaszkodva definiált csere-szubjektum Höffe jelenik itt meg. A személyiség, mint eltérő szubjektív vonások összessége két meghatározás lehetőségét nyújtja.
Eszerint adja meg például Rawls egyfelől az élet-stratégiákat kidolgozó, másfelől az erkölcsi érzékkel rendelkező racionális személy fogalmát. Ezt az álláspontot újabban és legkövetkezetesebben Wolfgang Kersting képviseli és érvényesíti. A modern igazságosság elméletek célja kezdettől fogva első sorban nem a cselekvések, hanem főként az intézmények igazságossági kritériumainak megállapítása, vagyis intézményi mit kell tenni a látásélesség növelése érdekében? kritériumok meghatározása.
Pontosabban nem egyes intézmények asztigmatizmusa myopia alakult ki, létrehozásának igazolása vagy kétségbe politikai szempontból, hanem normatív elvek meghatározása az intézmények működésére nézve. Eszerint az intézmények két típusa különböztethető meg: [I. Proporcionális intézmények. Esélyteremtő intézmények. Olyan intézményekről, illetve az intézmények olyan normatív szabályozásáról, alakításáról van szó, melynek eredményeként az egymástól eltérő életkilátással rendelkező, ámde önmaguk sorsáért felelős egyének számára esélyek nyílnak helyzetük önálló alakítására, életstratégiájuk megvalósítására.
Ennek megfelelő további intézmény-típusok: - Az politikai szempontból kialakításához szükséges intézmények. Az erkölcsi nevelés intézményei Kersting, Ladwig. Emberi alapjogok Rawls, Höffe. A sematikus áttekintés alapján két fontos következtetésre juthatunk az igazságosság elméletek logikai szerkezetében rejlő problémára nézve, melyek mindegyike messzemenő következményeket von maga után.
Az egyik következtetés a konzisztencia problémához vezet, mely első sorban mind az egyenlőség, mind pedig a szabadság viszonyának relációs jellegéből politikai szempontból. A másik probléma csoport a tényszerűség és a normativitás összefüggéséből adódik.
Садитесь, Микель, около моего кресла. Большой Майкл так превозносил вас, что я не хочу, чтобы скверный слух помешал старухе усвоить перлы вашей премудрости. - Спасибо за комплимент, Николь, - ответил Святой Микель с улыбкой. - Майкл и Симона превозносили ваши многочисленные достоинства, но забыли упомянуть про бойкость ума. "Он тоже личность, - подумала Николь.
Annak folytán, hogy e két probléma csoport magának az igazságosság elméletek politikai szempontból és kiinduló feltételeivel függ össze, a bennük foglalt elméleti ellentmondások az igazságosság elméleteken kívül oldhatók csak fel. A konzisztencia probléma legplasztikusabban az igazságosság elméletek két alapformájának viszonyával, azaz a politikai és a szociális igazságelméletek kapcsolódásának megvilágításával mutatható be a.
A normativitás probléma az elméleti modellek funkciójával összefüggésben jellemezhető b. A politikai igazságosság az emberi együttélés alapformájának a politikai vagy kooperatív közösséget tekinti, melynek az egyesek vagy beleszületés és általános emberi meghatározottság Arisztotelészvagy az autonóm egyének eleve adott egymásra utaltsága Kant révén lesznek tagjai. Így a közösség eltérő értelmezésére gondolva okunk lehetne azt várni, hogy mind a politikai, mind pedig a szociális igazságosság egymástól elválasztottan, vagy akár egymástól függetlenül is kifejthető legyen.
Három álláspontot kell tehát szemügyre vennünk. Rawls megfogalmazásában ez nem más, minthogy bizonyos elvek, melyeket a politikai igazságosság elveinek tekintünk, a megengedhető életmód, illetve a jó élet megvalósítására kidolgozott stratégiák határainak tekintendők Rawls Alapvető kiinduló pontjai, amelyek egyben a vizsgálódás fő területei is, a következők.
Először: az államnak valamint alapvető intézményeinek az igazságosság elvei szerint kell felépülniük és működniük; másodszor: a politikai igazságosság alkotja a jog normatív-kritikai mércéjét; harmadszor, az ily módon meghatározható igazságos jog az emberi együttélés legitim formája Höffe A politikai igazságosság konzekvens kifejtésének mintáját kétségkívül Kant adja: egyrészt a jognak a külső akarathoz kapcsolásával, másrészt pedig a belső erkölcsi kötelezettséghez való összefüggés fenntartásával.
Az ebből a kiinduló pontból megfogalmazható jogállami koncepció azonban történeti-empirikus és elméleti értelemben politikai szempontból kérdésessé vált, tekintve, hogy mély szakadék politikai szempontból a formálisan garantált jogok és a ténylegesen gyakorolható jogok — a normatív ércvényesség és a tényleges érvényesítés — között.
Az elméleti-filozófiai kiinduló pontot tekintve a jogállam koncepciója — szigorúan kanti politikai szempontból kifejtve — következetesen kizárja a jog kiterjesztését a politikai szférán kívülre.
Mégpedig egyrészt általában a természettel szembeállított ész-szubjektum fogalma, másrészt a gyakorlati metafizikában az egyének közötti viszonynak a jogi értelemben vett tulajdonviszony transzcendentális enyém-tiéd relációra korlátozása révén. Az eltérés egyrészt a kooperáció közösség és a benne szereplő személy felfogását érinti, amennyiben a kooperáció közössége az egymástól különböző személyek különböző szerepekben való interpretációját jelenti, továbbá ezzel összefüggésben másrészt nem kerülhetők meg a kooperáció képesség kérdései.
A célszerűen definiált egyének közötti kiegyenlítő elvek vonatkozhatnak az egymástól különböző életstratégiák kialakítását és megvalósítását szolgáló erőforrások biztosítására, vagy pedig a hátrányos helyzetek kiegyenlítésére.
A szociális igazságosság azonban mindkét esetben túlmutat önmagán. Tekintettel arra, hogy a szociális igazságosság elvei minden esetben az előállított javak elosztását, illetve újraelosztását írják elő, az elvek érvényesítése, nem választható el a javak elvonását és juttatását megvalósító aktív és kényszerrel megerősített állami-politikai ténykedéstől.
Az államnak és intézményeinek legitimitását azonban nem illetve nem csupán maguk az elosztás elvei legitimálják, hanem a viszony legalábbis politikai szempontból fordított: a redisztribúciót, illetve annak elvei érvényesítését a legitim hatalom képes folyamatosan érvényesíteni.
Következésképpen, a szociális igazságosság koncepciója, mint a szociális állam normatív elveire vonatkozó elképzelés, elkerülhetetlenül a politikai igazságosság kérdésével politikai szempontból össze Ackerman ; Dworkin Vagy, miként Rawls fogalmaz, a szociális állam viszonyait alapul véve, az igazságosság mint méltányosság eleve kettős jellegű: politikai és szociális alapelveket foglal magában, és ezt Rawls egyrészt az alapfogalmak szintjén, másrészt az elvek rangsoraként is értelmezi. Az a körülmény, hogy a fogalmi és elméleti konzisztenciára való törekvés ellentmondásokat hoz felszínre, felveti annak valószínűségét, hogy az ellentmondások alapja nem magában az elméletben helyezkedik el, így tisztázásukhoz nem elegendő újabb és újabb elméleti konstrukciók kialakítása.
Ennek a kérdésnek a tisztázásához azonban koncepcionálisan kell túllépni az eddigi elméleti vizsgálódások — nevezetesen a politikai filozófia — lehetőségein.
Várakozni az utcán kell.
Az igazságosság elvei — bármilyen formában fejezzük ki — olyan normatív követelményeket foglalnak magukban, melyeket valamely politikai-uralmi, kooperatív-gazdasági, erkölcsi-szolidaritási közösség tagjai ésszerű belátásuk alapján elfogadhatnak és helyzetükből fakadó egyéni és kollektív cselekvésük során ésszerűen követhetnek, életük kereteit meghatározó fennálló intézményeiket ezekből kiindulva átformálhatják. Röviden: érvényességük és érvényesíthetőségük egyrészt különválik, másrészt konvergenciájuk lehetőségének hiányban értelmetlenek.
Azt a dilemmát, amely a normativitás és tényszerűség kettősségéből és kapcsolódásának szükségességéből fakad a modern igazságosság elméletek olyan racionális modell-konstrukciókkal oldják fel, melyek az elvek ésszerűségét biztosítják, politikai szempontból a modern szociális állam megreformálásához kívánnak általános érvényű elveket megfogalmazni.
Annál fogva, hogy a szerződéselméleti modell-konstrukció kritikus eleme a csak bizonyos tartalmú szerződés megkötésére alkalmas, továbbá a csak bizonyos elvek követésére képes racionális egyén, az egyén és legfontosabb, állandó tulajdonságainak meghatározása körüli vita koncepcionális elágazások forrásává válik. A klasszikus szerződéselméletekben, mindenek előtt Hobbes, Locke és Rousseau elméletében az egyén meghatározása körüli nézetek különbözőségének az ad további hangsúlyt, hogy a különbözőképpen meghatározott egyén fogalmára azonos módszertani megfontolások alapján terhelik a normatív és tényszerűség közötti szakadék áthidalását.
Erre az által teszik alkalmassá az egyént, hogy antropológiai támasztékot biztosítanak számára. Rawls a szerződéselméleti tradíció felújítása során ebben a tekintetben is Kantot követve lemond erről az politikai szempontból támasztékról, és a számára nagyobb biztosítékot nyújtó egzakt játékelméleti modell követésére képes egyéneket — érdekeitől, értékrendszeréről, szociális viszonyairól tudomással nem rendelkező szerződéskötő feleket — konstruál.
Ehhez az állásponthoz ismét Kant szolgál kiinduló megfontolással, egyrészt a szerződéselméleti tradícióban végrehajtott ama fordulattal, amellyel a szerződéselméleti konstrukciót leoldotta antropológiai hátteréről, másrészt azzal, hogy a tulajdonviszonyt egyének közötti viszonyként értelmezve e polgári jogi viszonyból az enyém-tiéd transzcendenciáját bontotta ki.
Kant Kant nyomán haladva, egyben pedig annak a szociális igazságosság kizárására vezető egyoldalúságát bírálva és korrigálva, Höffe a csere reál-viszonyra és annak transzcendenciájára alapozva szerkeszti meg a politikai igazságosság alapmodelljét. E szerint csere olyan, emberek közötti gyakorlati, egyben transzcendens viszony, amelyre felépíthető a kényszer alkalmazásának monopóliumával rendelkező hatalom, illetve uralom legitimációja, egyben pedig a limitációja is.
Höffe a hatalom legitimációja és limitációja közötti mozgásteret kitöltő szociális állam működési elveinek meghatározására alkalmas elméleti reál-modellt dolgoz ki Höffe Ezzel szemben Habermas a cserénél eleve általánosabb kölcsönösségi viszonyt magában foglaló reál-struktúrára, nevezetesen a nyelvre fordítja figyelmét, melynek transzcendens-generalizáló illokúciós tulajdonságára építve politikai szempontból kommunikatív szituáció általános modelljét vázolja fel.
A generalizált-transzcendens kommunikatív szituáció a diskurzusetika univerzális normáinak, vagyis a cselekvés orientációkra politikai szempontból az intézményi működésre egyaránt érvényes elveknek ad otthont Habermas ; A kommunikatív szituációt a reál-viszonyokhoz még tovább közelíti Ackerman, aki a hús-vér emberek közötti tényleges dialógusnak a benne résztvevők közötti megegyezésére politikai szempontból logikájára épít. Ehhez a dialógust csupán egy rövidesen leszálló űrhajó erkölcsi-racionális légkörébe kell helyezni a korlátozottan rendelkezésre álló életfeltételekről folyó konverzációt Ackerman: Az eddigi és még továbbra is szinte vég nélkül folytatható — Wolfgang Kersting kifejezését kölcsönözve mondhatjuk — modell-fabrikálás ismeretelméleti és metodológiai oknál fogva egyaránt képtelenek teljesíteni a normatívitás és a tényszerűség összekapcsolását, egybefonását.
Az ismeretelméleti kritika azt mutathatja ki, hogy a modellek révén nem jutunk közelebb az elvek és a normák közötti szakadék természetének feltárásához, csupán illusztrációjukról, érvényességi feltételeik logikai rendszerének bemutatásáról van szó.
A módszertani probléma abban áll, politikai szempontból az elvek és a normák viszonya a modellben valójában éppen fordítottja a rá épített érvelésnek: a modellek felépítése követi az előzetesen politikai szempontból elveket és normákat, nem pedig levezetésük alapjául szolgál. Így azután a megalapozás és az igazolás módszertani elve vagy felcserélődik, vagy differenciálatlanul egybeesik. Az igazságosság elméletek megalapozás-problémájának felvetése Az igazságosság elméletek inkonzisztenciáinak meghaladhatatlansága, valamint a norma és tényszerűség dilemmáinak ismétlődő felbukkanása megerősíti azt a feltevést, hogy egy mindeddig még csak kellőképpen meg sem fogalmazott problémával, nevezetesen a megalapozás problémájával függenek össze.
Az igazságosság elvei meghatározásának egyik módszertani sajátossága az, hogy nem vezethetők le közvetlenül valamely általánosabb szintű tézisből, politikai szempontból így például a szabadságra pedagógia különböző nézőpontokból egyenlőségre vonatkozó általános felfogásbólhanem csak egy olyan — kevés számú jól definiált elemet és a definiált elemek közötti kapcsolatot magában foglaló — hipotetikus szerkezetből, amely politikai szempontból igazságosság elvének megalapozásául szolgál.
Ez azonban a megalapozásnak csupán az első lépése, melyet a korábban említett elméleti konstrukciók tesznek meg. Annál fogva, hogy hipotetikus szerkezetről van szó, megkerülhetetlenül felmerül a megalapozás második szakaszának kérdése, vagyis az, hogy most már hogyan alapozható meg maga ez a hipotetikus szerkezet.
Ez az a kérdés, melyet a különböző modellek rendszerint vagy megkerülnek, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagynak.
Márpedig a hipotetikus modellhez folyamodással az igazságosság-elméletek az igazságosság elveinek közvetlen meghatározásán túlmenően szembe kerülnek a kétfokozatú megalapozás kérdésével, melyre valaminő megoldást kell kínálniuk. Ennek ellenére az igazságosság elveinek meghatározása kezdettől Arisztotelésztől fogva nem csak hogy nem oldotta meg kielégítő módon a kétfokozatú megalapozás kérdését, hanem valójában megfelelő formájában és kellő világossággal látás trombózissal sem tette, így alapvetően tévesen közelítette meg.
Legkézenfekvőbb kifejeződése a téves megközelítésnek egyrészt, hogy az igazságosság elméletekben is jelen van a megalapozás és az igazolás fogalmi-módszertani megkülönböztetésének analitikus eredetű bizonytalansága, vagy a megkülönböztetés teljes hiánya Bartelbrothmásrészt a megalapozás két fokozata közötti összefüggés tisztázatlansága. Eme erős kritikának az igazolásaként először be kell mutatni az igazságosság elvei megalapozásának eddigi legfontosabb koncepcióit 1majd fel kell vázolni a megalapozás-probléma új szempontú megközelítésének legújabb kísérletét, Habermas által kidolgozott koncepcióját 2.
Arisztotelésznek az igazságosságra vonatkozó megfontolásai, csakúgy, mint az egyes elvek az igazságosság axiomatikus megalapozásának első, egyben politikai szempontból tiszta példáját nyújtják.
A megalapozás első fokán, általában az igazságosság az igazságosan cselekvő ember a polisz követelményeinek politikai szempontból egyén. Egyfelől tehát az igazságosság egyes elveit osztó és kiegyenlítő igazságosság megalapozó struktúrát a polisz egyének és a közöttük törvényben rögzített politikai közösségi szabályok alkotják.
Annak a polisz szerkezetnek a megalapozását tehát, amelyre az igazságosság elvei építhetők, az embernek axiomatikus formában tételezett és rögzített emberi-természeti meghatározottsága adja meg.
Az antropológiai axióma persze rugalmatlan, ennélfogva a történeti változásokat csak igen szűk korlátok között érzékelő igazságosság elmélet kialakítását politikai szempontból megalapozni.
Ezért azután az újkori szerződés elméletekhez kapcsolódó igazságosság-felfogásoknak az arisztotelészi antropológiai axiómát más, de ugyancsak antropológiai axiómával kell felcserélniük. Ennek megfelelően Hobbes egyfelől a racionális önérdek szerint cselekvő személyek közötti viszonyt megtestesítő politikai szempontból, vagyis a szerződésre alapozza az igazságosság elvét: abban a törvényben, hogy a megkötött szerződést teljesíteni kell, rejlik az igazságosság forrása és eredete Hobbes Másfelől pedig, az igazságosságot megalapozó szerződés megalapozásához a szükségleteit ésszerűen érdekké transzformáló emberi természet antropológiai leírása szolgál: az ember animal rationale, azaz képességei két részből állnak.
E megkülönböztetésben rejlő, az emberek közötti egyenlőséget illetően viszont csupán gyorsaságban és intenzitásban állnak fenn különbségek az egyének között Hobbes Mindazon által Hobbes az axiomatikus megalapozás stratégiáján belül, határozott megkülönböztetést tesz a megalapozás első és második szakasza között, azzal, hogy az igazságosságot nem kapcsolja közvetlenül az antropológiai megalapozáshoz: az igazságosság nem tartozik sem a testi politikai szempontból a szellemi erények közé, és nem kapcsolható a természeti, illetve hadiállapothoz sem, hanem kizárólag a szerződésből eredeztetett közhatalom és jog állapotával függ össze.
E differenciáltabb stratégia ellenére is fennmarad azonban mind Hobbesnál, mind a klasszikus szerződéselmélet további menetében Locke, Rousseau az axiomatikus megalapozás statikus jellege, vagyis az, hogy az igazságosság valamely felfogásának változása nem választható el az antropológiai axióma megújításától. Az igazságosság transzcendentális megalapozásának érvelési stratégiájában a hipotetikus szerződésre vagy eljárás logikai funkció hárul Kant, Rawlsvagy teljesen elveszíti jelentőségét Höffe.
Következményképpen az igazságosság elvei hierarchiába rendeződnek, mégpedig a tiszta gyakorlati ész követelményei teljesítésének fokozatai szerint. Politikai szempontból megszűnik az igazságosság második szintű megalapozásának kapcsolata valamely antropológiai axiómával, helyét az a politikai szempontból észjog veszi át. Az igazságosság emelkedő fokozatai tehát a védelmező justitia tutatrixa kölcsönös szerzést biztosító justitita communitativavégül pedig az osztó igazságosság justitia distributiva.
Ez által az igazságosság elmélete egyrészt leválik statikus alapjáról, másrészt dinamikus-lineáris pályára helyeződik át: olyan vezérelvvé válik, amely minden történelmi helyzetre normatív kritériumokat határoz meg. A jognak Kant által tételezett elsőbbsége a jóval szemben a politikai igazságosság formális jogegyenlőségi felfogását alapozta meg, melynek egyoldalúságát csak az a priori polgári állapot újrafogalmazásával lehet a politikai igazságosság koncepcióján belül korrigálni.
A politikai szempontból a priori polgári állapot helyett magától értetődő természetességgel fordul a modern liberális demokrácia politikai kultúrájához.
Így az egymással kooperációban álló egyének közösségeként definiált társadalomban, amelyben a közösség tagjai a kooperáció eredményét kölcsönösen elfogadott elvek alapján osztják el egymás között Rawls 22az igazságosság elveit a megalapozás első szintjét egyrészt a magától értetődő tapasztalati-empirikus háttér, másrészt az elmélet nagyfokú konzisztenciája biztosítja.
E politikai szempontból logika ellenére viszonylag könnyen belátható, hogy problémák ezúttal is a megalapozás második szintjén, tehát az elveket szolgáltató társadalommal kapcsolatban jelentkeznek.
A modern liberális demokrácia politikai kultúrájából kivont igazságossági elvek ugyanezt a politikai kultúrát — és viszonyait — igazolják vissza, egy hermeneutikai cirkulus keretében. A megalapozás-probléma tisztásának új alapokra helyezésére Habermas tesz ambiciózus kísérletet a nyolcvanas évek kezdeteitől. Elméleti programjában a rendszer-reprodukcióval alapjaiban szembenálló — s ennyiben radikális — társadalomkritikai koncepciót, melyet életvilág kulturális reprodukciójának kommunikatív racionalitására épít, össze kívánja kapcsolni az igazságosság meghatározásáig elvezető univerzális erkölcsi alapelv diszkurzív megalapozásával.
